A következő történet igazán emberi. Álmok, vágyak és a keserű csalódás. Megdöbbentő történetünk riportalanya – érthető okokból- nem vállalja sem arcát, sem pedig nevét. A riportunkban szereplő neveket és helyszíneket megváltoztattuk.
A megbeszélt időpontnál valamivel később érkezem: nehezen találok parkolóhelyet Budapest eme forgalmas kerületében. A kaputelefonon hiába is keresném F. József nevét: a környéken csak úgy ismerik Ribizli. Két rövid csengetés után egy jóképű fiatalember nyit ajtót, bő póló, bő nadrág, lábán tangapapucs. Szabadkozom, de csak legyint egyet:
- Tudom, milyen szörnyű a közlekedés.
Ízlésesen berendezett szobába vezet, csipketerítő az asztalon, stílusos nippek a vitrinben. Zavarban vagyok:
- Hogy szólíthatom Józsi?
Meg sem hallja a kérdésemet, kávéscsészékkel zörög, gondos vendéglátóként körbezsong. Csak nehezen oldódik fel, csip-csup témákról társalgunk, de egyszer csak, szinte minden átmenet nélkül megnyílik nekem.
Szép gyermekkora volt, egy kisközségben nőtt fel valahol a Mátrában. Mindene megvolt, amit az ember kívánhat magának: meleg családi fészek, anya-apa, kiskutya. Szülei sokat dolgoztak, tisztességes megélhetést biztosítottak a családnak, szép emlék a balatoni nyaralás is. Józsi azonban mindig különbözött a többiektől. Valahogy érezte legbelül, maga sem tudja, hogyan, de már egészen korán tudta, hogy ő más, mint a többiek. Pont a balatoni nyaralás alkalmával történt.
- Pontosan emlékszem, hogy mennyire izgatott voltam, amikor végre megérkeztünk a nyaralóba. Gyorsan lepakoltunk, siettünk a strandra, de amikor édesanyám elővette a fürdőnadrágomat, hirtelen csalódott lettem. Hát nem bikini? Keserűség fogott el, ott abban a pillanatban döbbentem rá, hogy én tulajdonképpen egy fiú testébe zárt lány vagyok. A borzasztó az egészben az volt, hogy egy hétig minden nap voltunk a strandon. Egy hét bikini felső nélkül! Próbáltam magamat nyugtatni, hogy monokinizem, de roppant szégyenlős vagyok. Úgy éreztem, hogy mindenki engem néz.
Józsi hirtelen elhallgat, rágyújt. Remeg a keze. Csak nehezen tudja folytatni.
- Nehéz volt. Már 11 éves koromban szőrösödött a lábam meg a hátam. Egyre több lánynak „jöttem be”. Nem bántam a dolgot, hiszen jó volt velük beszélgetni, de persze „arról” hallgatnom kellett. Ők azt hitték, hogy azért vagyok velük, mert ők is „bejönnek” nekem. Pedig… Pedig csak lelki támaszt kerestem. Tudod nálunk a családban nagyon erős volt a férfimodell. Bányászok, katonák, rendőrök, Hunyadi-SS-ek. Sör és közönséges beszédek. Próbáltam fenntartani a látszatot, de borzasztó nehéz volt. Mindenki megvert a kocsmában, Rexben is. Végül az egyik este, amikor kugliban is kaptam, összepakoltam mindent és elszöktem. Csak egy búcsúlevelet hagytam, nem szóltam senkinek. Még édesanyámnak sem.
- Tartod szüleiddel még a kapcsolatot?
- Apám 10 éve meghalt. Édesanyámmal tartom a kapcsolatot. Észbontó kocsonyát csinál. Nincs semmi súrlódás köztünk, elfogad olyannak, amilyen vagyok. Jó ez így.
- És, hogy élted meg a szerelmet? Gondolom kritikus lehetett.
- Igen-igen. Nem volt könnyű. Apám gyerekkori barátjába szerettem bele, úgy 15-16 éves lehettem. Addig még soha nem éreztem ilyet. Egy esős nap megjelent munka után a kocsmában és meghívott egy féldeci kevertre. Buszsofőr volt a Volánnál, teljesen bezsongtam az egyenruhájától. Attól a naptól kezdve nem volt maradásom. Próbáltam mindig a közelében lenni, próbáltam felhívni magamra a figyelmét. Volt úgy, hogy napi négyszer tettem meg a falu és a gyöngyös közti távolságot. Csépléskor csomóba felkötöttem a pólómat, hogy látszódhasson a hasam. De, de észre sem vett. Pontosabban ő is csak a férfit látta bennem.
Elnyomja a cigarettáját, precízen letörli a hamut a dohányzóasztalról. Már nem kell bíztatni, hogy meséljen.
- Miután felkerültem Pestre alkalmi munkákból tengődtem. Aztán az egyik nap találkoztam R.-el, akivel hamarosan összeköltöztünk. Egy szerény VIII. kerületi albérletben húztuk meg magunkat, sokat dolgoztunk, szegények voltunk, de boldogok: ő jégkrémet árult, én meg a testemet. Semmi nem számított, bármire képes lettem volna érte. Végül két év kuporgatás, megannyi megaláztatás után, végre sikerült összegyűjtenünk a pénzt a műtétemre. Meg persze örököltem apám után.
Ismét rágyújt, lassan, mintha lassított felvételt néznék, úgy fújja ki a füstöt. Látszik, alaposan átgondolja a mondandóját.
- Végül Thaiföldön vállalták el a műtétemet. Ma már soha nem csinálnék ilyen ostobaságot, de akkoriban olyan fiatalok voltunk és meggondolatlanok. Nem gondoltunk semmi rosszra. Azt hittük, hogy ugyanúgy minden rendben lesz, mintha teszem azt Hollandiában vagy Nagy-Britanniában lennénk. Kifizetjük a pénzt és nőként születek újjá.
Nagy levegőt vesz. Csak nehezen folytatja.
- Gyanús lehetett volna már az is, hogy egy étterem hátsó részében lett berendezve a „műtő”. De még akkor sem gondoltunk semmi rosszra, amikor kiderült, hogy egy hűtőládára kell felfeküdnöm a műtéthez. A nagy melegben jól esett a hidegen feküdni. Egy szimpatikus amerikai doktornak mutattak be, elvileg ő végezte a műtétet: megnyugtatott, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz, rutin eljárás az egész. Úgy aludtam el, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere és úgy ébredtem, hogy én vagyok a világon a legboldogtalanabb.
Még kótyagos voltam az altatástól, amikor R. taxiba tett, és a szállodába mentünk. Éreztem a súlyt a mellemen. Még akkor is azt hittem minden rendben van. De amikor végre kitisztult a fejem és a tükörhöz léptem, akkor vettem észre, hogy nagy baj van.
Mélyről tör fel a zokogás. Egy megtört ember ül velem szemben. Próbálja visszatartani keserű könnyeit, de képtelen rá. Próbálom vigasztalni. Percek telnek el, amíg folytatni tudja.
- A műtét után derült ki, hogy az orvos három mellett csinált nekem. Igen. Hármat. Úgy nézek ki, mint egy anyakoca. A mai napig nem bírom feldolgozni azt a sokkot, amikor megláttam, hogy mit tett velem az a hentes.
De a legnagyobb szörnyűség még hátra van.
- Hetekig rosszul voltam, besárgultam. Már itthon a Rókus kórházban derült ki, hogy kivették a vesémet. R. még gondozott sokáig, ápolt, de végül egy nap elköltözött. Kezdetben azt hittem, hogy legalább ő örülni fog, hogy három mellem van, de csalódnom kellett. Ő sem a nőt látta bennem, hanem csak a hárommellű férfit. Nem hibáztatom.
Percekig csak ülünk egymással szemben. Nem tudok mit mondani. Bántóan hamis volna most minden szó. Végül ő töri meg a csendet:
- Azt szeretném, ha minél többen ismernék meg a történetemet, hogy soha többé ne fordulhasson elő mással az, ami velem.
Búcsúzunk.
